Az Európai Unió története

A második világháború után Európa újjáépítése a Marshall-segéllyel kezdődött, amelynek pénzügyi alapjait az 1948-ban létrehozott Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete (OEEC) dolgozta ki. Ez a szervezet bővült 1950-ben a francia–német szén- és acéltermelés egyesítésének tervével, s lett alapja a Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozásának. Ezt a nemzetközi megállapodást 1951 áprilisában, Párizsban ratifikálták Németország, Franciaország, Olaszország, valamint a Benelux-államok (Belgium, Hollandia, Luxemburg) részvételével. A Szén- és Acélközösség megalakítása nyitotta meg az utat az integráció felé a háborútól sújtott s megosztott Európában. Az ötvenes évek elején a hidegháború egy keleti és egy nyugati tömbre osztotta Európát, azonban ezekben az években még Európa nyugati részében sem alakult ki a jövőt illetően egységes állásfoglalás.

1957 márciusában, Rómában az integrációt kezdeményező hat ország szo­rosabbra fonta együttműködését. A Római Szerződés aláírásával, illetve elfo­gadásával megalkotta az Európai Közösségeket, melyen belül a Gazdasági Közösséget (EGK) a későbbiekben Közös Piac néven tartottuk számon. Néhány év­vel később, 1962-ben, az agrárszférában is létrejött az együttműködés – a Közös Agárpolitika –, amellyel a közösségi politika szintjére emelték a mezőgazdasági döntéseket. A politikai együttműködés is tovább erősödött a hat ország között: a Luxemburgi Kompromisszum vétójogot biztosított a tagállamok számára, amennyiben a közösségi döntés megsértené valamely ország létfontosságú érdekeit. A gazdasági és politikai integráció tehát együtt formálta a hat ország együttműködését, s 1968-ban már bejelentették a „hatok” közötti vámunió megalakítását is.

Az integrációs lépések talán hosszadalmasnak tűnhetnek, de figyelembe kell venni, hogy azok a részt vevő országok szabad akaratából és szabad együttműködési szándékából származtak, s az európai demokrácia szellemének megfelelően minden kérdésben hosszabb viták, érdekegyeztetések előzték meg a döntéseket. Európa ezzel egy újfajta nemzetközi kapcsolati rendszer feltételeit teremtette meg, amely példamutató lehet más, Európán kívüli térségek számára is.

Hosszú előkészítő tárgyalások után, 1973. január elsején Dánia, Nagy-Britannia és Írország is csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez. Eb­ben a döntésben különösen Nagy-Britannia részvétele volt nagyon fontos, részben azért, mert mint európai nagyhatalom jelentős gazdasági, politikai és kulturális befolyással rendelkezik, másrészt azért, mert a „szigetország” mindig fenntartásokkal, esetenként gyanakvással figyelte a kontinentális Európa politikai lépéseit. Nagy-Britannia döntését elsősorban gazdasági érdekei motiválták, mint ahogy az Európai Közösség eddigi történetében is a gazdasági érdekeken volt a hangsúly.

A gazdasági döntések mellett 1974-től azonban egyre erőteljesebben fogalmazódott meg az igény egy közös európai politikai irányvonal kialakítására. Ezért határozták el a közösség tagországai, hogy ezentúl az Európai Tanácsban rendszeresen üléseznek az érintett országok állam- és kormányfői. A gazdasági együttműködés további bővítése érdekében 1975-ben létrehozták az Európai Regionális Fejlesztési Alapot, amely afrikai, karibi, és csendes-óceáni országokat is támogat (Loméi Egyezmény).

Az egyre szorosabbá váló gazdasági együttműködés megkövetelte a tagországok valutáinak stabilitását, ezért megfogalmazták egy közös valuta létrehozásának szükségességét. E célból hozták létre 1979-ben az Európai Monetáris Rendszert, amelynek keretében megszületett az ECU (European Currency Unit). Ezzel egy időben tartották meg a tagállamok az Európai Parlament képviselői választásait, amelynek alapelve, hogy minden ország általános, közvetlen, titkos választás útján juttatja be saját képviselőit az Európai Parlamentbe.

Időközben tovább bővült a közösség: 1981-ben Görögország, 1986-ban Spanyolország és Portugália csatlakozott a Közös Piachoz.

A gazdasági integráció magasabb szintjét jelentette az egységes belső piac célkitűzése és a munkavállalás alapvető jogainak chartája, amelyet Nagy-Britannia kivételével minden tagország elfogadott.

1989 és a kilencvenes évek első fele Európa történetében és az unió életé­ben is döntő változásokat hozott. Összeomlott a szocialista-kommunista világ, ledöntötték a berlini falat, Németország újra egyesült. Szétesett a Szovjetunió, szétvált Csehszlovákia, Jugoszláviát pedig kegyetlen háború és népirtás vetette széjjel. E változások új értelmet adtak az Európai Unió gondolatának. Nyugat és Kelet hidegháborús ellentéte megszűnt, s ezzel a kelet-európai országok számára is elérhető közelségbe került a közös Euró­pa kialakítása. Az új történelmi helyzet a Közös Piac tagországait is arra ösztönözte, hogy újraértelmezzék az Európa-eszmét, újragondolják Európa jö­vőjét. Erre az 1992-es Maastrichti Szerződés keretében került sor.

1992. Maastricht: az Európai Gazdasági Közösség Európai Unióvá alakult át, amelynek három pillére:

– az Európai Közösség együttműködése az egységes belső piac, a közlekedés, a piaci verseny, az egységes valuta, a munkaügy, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a fogyasztás, a kutatás, a környezetvédelem, a mezőgaz­daság stb. terén,

– a közös fellépés lehetősége a kül- és biztonságpolitika terén,

– a rendőrségi és bírósági együttműködés a tagországok között a belső biztonság megerősítése érdekében.

1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország is tagja lett az Európai Uniónak, a norvégok viszont népszavazásukon másodszor is elvetették a csatlakozást.

1997-ben írták alá és 1999-ben lépett érvénybe az Amszterdami Szerződés, amely szabályozza az állampolgári jogokat, a biztonsági és együttműködési feltételeket, s megerősíti a demokráciát az EU tagországaiban.

Újra fogalmazták az EU céljait:

– egy szorosabb unió alapjainak létrehozása az európai népek között, a béke megőrzése, törekvés a politikai egységre,

– a gazdasági és szociális fejlődés biztosítása közös fellépéssel: belső európai piac megteremtése, a szociális kohézió megerősítése.

Már 1999-ben döntés született az unió országainak közös valutájáról, az euróról (€), amelyet 2002. január elsején hoztak forgalomba. Az eurozónához – gazdasági érdekeit szem előtt tartva – egyelőre nem csatlakozott minden tagállam, például Nagy-Britannia sem.

2000-ig újabb 13 ország jelentette be csatlakozási szándékát, ám a továb­bi csatlakozásról az EU differenciált elvek alapján döntött. A hat leginkább felkészült országgal (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia) már 1998-ban, a többi csatlakozni kívánó országgal (Bulgária, Lettország, Litvánia, Málta, Románia, Szlovákia) pedig 2000-ben kezdődtek meg a tárgyalások. 1999-ben Törökország is tagjelölti státust ka­pott.

Végül 2001-ben, Nizzában döntés született a csatlakozási feltételekről. Ezek közé tartozik:

– az európai identitás (a földrajzi, gazdasági, kulturális hovatartozás te­rén);
– az emberi és kisebbségi jogokat tisztelet­ben tartó demokrácia és politikai rendszer;
– nyitott és versenyképes piacgazdaság;
– a közösségi joganyag elfogadása, ami az EU alapját jelentő alapelvek, szabályok és cél­kitűzések összességének átvételét jelenti;
– közös kereskedelmi politika, közös vám­tarifák, a közösségi vámtörvény alkalmazása.

Miután ezeknek a feltételeknek 10 új ország – Ciprus, Csehország, Észtország, Magyarország, Málta, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Szlovákia és Szlovénia felelt meg, 2003-ban, Athénban a 15 régi tagország és a felsorolt társuló országok állam- és kormányfői aláírták a csatlakozási egyezményt. Ezek az országok és így hazánk is 2004. május 1-jétől az Európai Unió tagjai lettek.

2005-ben Románia és Bulgária írta alá csatlakozási egyezményét az Európai Unióhoz és 2007. január 1-i belépésük nyomán az Európai Unió immár 27 tagállamúvá bővült.

AZ EURÓPAI UNIÓ JÖVŐJE

Mint látható, belépésünkkel egy időben és azt követően az EU jelentősen gyarapodott a tagállamok száma, a terület és az össznépesség tekintetében. A unió működését szabályozó egyezmények folyamata azonban nem torpant meg a Nizzai Szerződésnél, a megváltozott feltételeknek megfelelően új, hatékony megoldások kellettek a közösség működtetéséhez. A hatékonyság mellett további fontos cél volt és maradt a mai napig, hogy az állampolgárok számára – joggal – bonyolultnak tűnő EU intézményrendszer emberközeli, átlátható és érthető legyen.

Már a csatlakozásunk előtt röviddel az Európai Tanács 2001. decemberi laekeni ülésén Nyilatkozatot fogadott el Európa jövőjéről. ("Laekeni Nyilatkozat") és egyúttal létrehozta az Európai Konventet az EU tervezett alkotmányának (Alkotmányszerződés) kidolgozására. Az Alkotmányszerződés célja egy olyan, a korábbi alapszerződéseket felváltó új, egységes szövegű alapdokumentum létrehozása volt, mely első sorban az uniós intézményrendszer, valamint a döntéshozó és törvényalkotó mechanizmusok egyszerűsítését eredményezi.

Az összesen 105 tagú tanácskozó testület a tagállami kormányok egy-egy, a nemzeti parlamentek két-két, az Európai Parlament 16 képviselőjéből és a Bizottság két tagjából állt. A Konvent munkájában az akkor még csak tagjelölt államok, így Magyarország is a tagállamokkal megegyező képviselettel vett részt, jogosítványaik csupán annyiban voltak korlátozottak, hogy a tagállamok között kialakult konszenzust nem akadályozhatták meg.

A minél tágabb körű vita érdekében a Konvent két külön ülést szervezett az európai civil szervezetek és az európai fiatalok számára. A 2002. június 24- 25-i ülésén civil szervezetek és a Konvent megfigyelői fejthették ki az integrációval kapcsolatos elképzeléseiket. A Fiatalok Konventje 2002. június 24-25-én három munkacsoportban vizsgálta az európai integráció jövőjét. Végül 2004-re létrejött a széleskörű egyeztetések és viták eredményeként az Alkotmányszerződés. Hatályba lépéséhez egyes tagállamokban a parlament jóváhagyása, más tagállamokban népszavazás rendezése volt szükséges. Magyarországon az Országgyűlés 2004 december 20.-án – immár EU tagként – ratifikálta elsöprő többséggel az Alkotmányszerződést, amit azonban a francia és a holland népszavazás 2005-ben elutasított.

Kompromisszumos megoldásként a régi működési elvek és a meg nem valósult Alkotmányszerződés között jött létre 2007. december 13-án a Lisszaboni Szerződés (más néven Reformszerződés). A Szerződés a következő fő célkitűzéseket hivatott megvalósítani: hatékonyabb döntéshozatal (a közös döntésekkel szemben kevesebb vétójog), korszerű intézményrendszer, következetesebb nemzetközi (külső) fellépés, a demokrácia kiteljesítése az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek szerepének növelése révén. A Szerződés természetesen csak azt követően lép hatályba, ha azt valamennyi tagállam saját alkotmányos követelményeinek megfelelően jóváhagyta. A Reformszerződést az EU összes tagállama ratifikálta 2009-ig Csehország és Írország kivételével. Írországban a választópolgárok a 2008. június 12-i népszavazáson elutasító döntést hoztak, míg a cseh parlament várhatólag 2009 februárjában hoz döntést a ratifikálásról. A Lisszaboni Szerződés bevezetése így csak a 2009. évi EP választások utáni időpontban valószínűsíthető.